Campus Mundi beszámoló – Argentína

2018. december 18-án ötödéves gyógyszerészhallgató voltam. Vártam a karácsonyt, és nem vártam a vizsgákat, mint bárki más, de ami a történetem szempontjából sokkal fontosabb, ezen a napon küldtem el az első e-mailemet Argentínába. S hogy mit csináltam ott? Diploma utáni szakmai gyakorlatot. Most pedig azért írok, hogy egy kicsit meséljek róla, hátha ti is kedvet kaptok hozzá!

A kezdetek

Úgy gondolom, az utazás az egyik legjobb módja a tanulásnak. Az ember tudatosan vagy észrevétlenül ismer meg egy új kultúrát s annak elemeiből néhányat megtart, néhányat átalakít, s biztosan lesz néhány, amire soha többet nem is szeretne gondolni. Ez egyaránt igaz a mindennapokra és a szakmai életre is. Ezt szerettem volna kipróbálni, ezért döntöttem úgy, hogy a diploma megszerzését követőn körbe szeretnék nézni a nagyvilágban.

Az első lépés az volt, hogy ösztöndíj lehetőségekre vadásztam. Így találtam meg a Campus Mundit. A pályázati feltételeket alaposan átolvastam, s az ott találtakat igyekeztem összeegyeztetni a terveimmel. Így küldtem el az első e-maileket sok-sok közforgalmú patikának. Válasz alig érkezett, úgyhogy körbe néztem a kamara honlapján, illetve írtam egy kórháznak is. Tudtam, hogy nem lesz könnyű kapcsolatot teremteni, de szerencsére az utam során mindig akadtak segítőim. Egyetlen kórházba írtam, s onnan rögtön válaszoltak, hogy továbbítják a levelemet.

Az ilyen utaknak a véletlen mindig a része, és az Hospital Universitario Austral az egyik legjobb véletlen volt az életemben. Okoztak néhány álmatlan éjszakát, ugyanis az időeltolódás miatt kb. éjfél körül értek ide a levelek, s ilyen izgalmak után ki tud még aludni?! Sikerült mindent megbeszélni: szakmai programot, időpontot, papírmunkát – ami egy nagy félelmem volt, mert egy évvel előre kellett gondolkozni. Az ösztöndíj egyik feltétele ugyanis az, hogy az abszolutóriumig mindent le kell adni, s a diploma kézhezvétele utáni egy évben kell letölteni.

Ezzel meg is voltam májusra, így koncentrálhattam az utolsó nagy vizsgára és még pihenni is volt időm 2020. februárjáig.

Első lépéseim Amerikában

Február 5-én reggel landoltam. Próbáltam elképzelni, milyen lesz majd, de igazából nem tudtam mire számítsak. Nagyon meleg volt, s míg a határon sorban álltam életem első útleveles pecsétjéért az ég is leszakad. Pára, 35 fok, sípoló forgalom irányítók és egy Uber várt kint. Az első néhány napban még fáradt voltam az időeltolódás miatt, de igyekeztem kicsit felderíteni a környéket.

Hogy mi mindent kellett megszokni? Nincs buszmenetrend, az ugyanolyan számú buszok sem biztos, hogy ugyanoda mennek, úgyhogy érdemes a sofőröket megkérdezni, megtanultam félig mozgó járműről le- és felszállni. Pénzt váltani sem olyan egyszerű. Az ember soha nem figyelhet elég jól a táskájára. Ezek voltak talán a nehezebbek. A könnyebbek közé tartozott az argentin akcentus, hogy későn van az ebéd és a vacsora, hogy az emberek (amíg lehetett) puszival üdvözlik egymást mindig, hogy bármikor melletted teremhet valaki, aki mate-val kínál, hogy az egy órás ebédszünetbe még egy séta is belefér…

Az első néhány napban egy ismerős családdal kirándultam, aztán elindult a munka is.

A kórházról

Ami a szakmai részt illeti a programom három részből állt. Az első hónapot a laborban töltöttem és magisztrális készítményeket csináltam. Ezzel az volt a célunk, hogy össze tudjam hasonlítani az itthoni készítményeket az ottaniakkal. Ezek között egészen sok hasonlóságot fedeztem fel. Viszont rengeteg újdonságot jelentett az a sok minden, amiről közben beszélgettünk.

Az egészségügyi rendszer Argentínában teljesen más. Az állami ellátás minimális, főleg sürgősségi esetekre vonatkozik, és vagy jó hosszú sorokból áll. A magán ellátás minősége változó. Mindenki maga gondoskodik biztosításról, s csak olyan kezelést végeznek el, amire a biztosítás szól. Így a kórházban dolgozók egy jelentős része adminisztratív munkát végez, biztosításokat ellenőriz. Ez nagy meglepetés volt számomra.

Én egy viszonylag kis kórházban voltam, ami az ország egyik legjobbja. 200 ágyuk volt (azóta bővül egy kicsit a plusz sürgősségi COVID-os ággyal), ennyi beteggel 7 gyógyszerész foglalkozott. Minden héten voltak olyan előadások, amin én is részt vehettem. Ezek többnyire az elmúlt hetek esetei közül mutattak be egyet, vagy más aktuális témára hívták fel a figyelmet.

Márciusban minden héten másik osztályon voltam, vagyis csak lettem volna, ha nem szakad félbe a gyakorlat a korona vírus miatt. Reggelente felmentünk a sürgősségire vagy a kardiológiára (ez az két hely, ahová eljutottam) egy laptoppal. Azon mi láttuk az összes beteg összes gyógyszerét. Végig hallgattuk, ahogy az orvosok átbeszélik, hogy mi változott tegnap óta az egyes betegeknél, vagy ha valakit most vettek fel, akkor mit kell tudni róla. Ezek alapján már könnyű volt ellenőrizni a gyógyszerelést, és volt, hogy változtattunk. Ezt követően délután lent a patikában még egyszer átnéztünk mindent, majd összekészítettük névre szólóan kis dobozokba a gyógyszereket.

A nem létező járat

Mikorra pont megszoktam volna az ottlétet, az embereket, a jó időt, hogy úgysem akkor megyek át a négysávos úton, ha éppen zöld a lámpa, hanem amikor lehet, mikorra már a portás srác gyönyörűen ejtette ki magyarul, hogy „jó reggelt”, akkorra hirtelen vége lett mindennek. Az utolsó kórházi napomon még nem is tudtam, hogy az az utolsó napom, csak később derült ki, hogy többet már nem tudok menni. Felfüggesztettek minden gyakorlatot, így aztán az államvizsgás köpenyem ma is őrzik a világ másik végén, rajta egy kokárdával, amit még március 15-én tettem ki. (Volt, aki meg is kérdezte, hogy mi ez, s akkor tartottam egy gyors töri órát.)

Amikor Olaszországban kezdődött a nagy karanén sokan visszajöttek Európába és a nagy kereslet miatt a jegyek árai eléggé megugrottak. Én akkor még úgy gondoltam, minek jöjjek egy olyan helyre, ahol sokkal több a fertőzött, úgyhogy maradtam és jártam a kórházba is ameddig tudtam.

Végül az argentin légteret teljesen lezárták, egészen szeptember elsejéig külön engedély kellett, hogy indulhasson járat és kereskedelmi gépek nem is nagyon mentek. Nekem is a nagykövetég segített, hogy egy egyébként nem létező Buenos Aires-Bécs járaton hazajöhessek. Búcsúzni csak WhatsAppon lehetett, így viszont garantáltan telefonszámot cseréltünk. A repülőtér teljesen üres volt, csak a mi gépünk ment aznap. Teljesen szürreális volt: szomorúság és öröm volt egyszerre mindenkinek az arcán, azért, mert elmegyünk és azért mert el tudunk menni.

A karantént izgalmasabbá teendő, és a gyakorlatot áttervezendő azért elláttak olvasnivalóval: kórházi terápiás protokollokkal, belső minőségbiztosítási dokumentumokkal. Ez lett az április program az onkológia helyett.

Azóta már eltelt egy kis idő. Fejben is haza érkeztem, és elkezdtem dolgozni. A diplomám utáni évre kicsit úgy tekintek, mintha hatodéves lettem volna, csak nem az egyetemen, hanem az életben. Az út alatt sokat beszélgettem teljesen más látásmódú emberekkel is, az őrületbe kergetett, hogy mindent ml-re mértünk mérőhengerrel, ahelyett, hogy tömegre mértünk volna, és sokat tanultam saját magamról is. Talpraesettség, kíváncsiság és határozottság – talán ezek a legfontosabbak, hogy az ember belevágjon, s ha megkérdeznék, hogy most is így csinálnám-e, a válasz igen lenne.